Juhász Kristóf
Mariann és Marci esküvője a Péterpál templomban
Krisztus stíröl vajszínű csendben
a pár mosolyg, a pap dadog
a templomtornyon bagzó napfényt
körberöppenik angyalok.
Beleröhögök az izzadt tavaszba.
Kis, digitális paparazzi-kémgép
hős, busa fej, fekete kabát
nézem e büszke, röpködő betment
faltól falig: az örömapát.
Játszva fut bele boldog igenbe.
Nem Antonius, nem Kleopátra,
s nem Caesar itt senki sem.
Krisztus vére öltönybe bú
csiri-csuri, majd elpihen.
Sok csermely felel rá: kuncogó haver.
Sok csermely. Hűha, enyém az egyik
jaj, hogy szorít a hólyagom!
Miért nincs Uram, házadban mosdó
add, hogy kibírjam, irgalom.
Persze végül nem lett semmi baj.
Gondoltam: mondom a Miatyánk
miért ne mondanám, ha tudom
de az a húsz a százból, aki mondta
berágott volna, ha elkuncogom.
Istennek meg úgyis kábé mindegy.
Így álltunk-ültünk vajszínű csendben
Mariann, Marci, család, s a kuncogók
furcsa érzés: mi voltunk többen
aztán a misének vége volt.
Én még másnap is kortyolgattam Istent.
2009. február 21.
