Az ember mindig jobbra számít. Én pedig „mértékadó becslések” szerint is ember vagyok. Persze ez sem úgy történt, ahogy azt elképzeltem annak idején, mikor még csupán álmodoztam, esetleg úgymond „rémálmodoztam” arról, ami azóta valósággá vált, az én valóságom részévé lett. Van az az újság, ami megmondja nekem, hogy mi a véleményem, és van az a Halál és Bulvár című lap, ami azt elemzi, hogy mi a valóság, és melyik celeb melyik pirulát vette be. Amióta Klaus Molotov is celeb lett, ő mindig a kék pirulát szedi be, sőt egyszer szerzett nagyon sok pirulát (persze nem legálisan), ahogy mostanában mások nagyon sok H1N1-vakcinát lopnak, és teletömte magát a pirulákkal. Nem történt vele semmi különös, Klaus Molotov csupán megtért. Isten lett a mindene, ő pedig mindig is kedves volt Istennek. Klaus kábé egy Istennek kedves állat, mert nem ember, semmiképp sem az. Az ember én vagyok, és én vagyok Bovaryné is, ráadásul Flaubert is. De minek.
Az ábrándozás egy eléggé hátsó szándékkal közeledik az élet felé, fölé magasodik, s bizony megrontaná, ha az élet nem cselekedne váratlanul. S inkább az élet rontja meg az ábrándozást, nem pedig fordítva, ennyit tesz egy tökéletes megelőző csapás. Az újság, ami megmondja, hogy mi a véleményem, mostanában Mikulással, meg egy születendő gyermekkel foglalkozik. És természetesen Klaus Molotovval is foglalkozik, kétkolumnás interjút közöltek vele. Az interjú arról szólt, hogy telik Molotov egy napja. Milyen a celeblét, kedves Molly? Az interjú készítője csupán azt nem tudta, hogy Molotov tulajdonképpen az én szívem celebje, bennem és belőlem él, csak az utóbbi időben egy baleset folytán kilépett belőlem, s önálló életet kezdett. Jelenleg is udvarol egy Berta nevű lánynak, aki nem is létezik, tehát jól kiegészítik egymást. Még az is előfordulhat, hogy Molotov azért szereti így, ennyire Bertát, mert a lány (ha egyáltalán lány ez a haladó gondolkodású lény) nem létezik, legalábbis nem úgy, ahogy azt a többi létező gondolná. Lehet, ha Berta élne, és oly valóságos lenne, mint mondjuk e sorok írója (aki egyébként létét a virtuális térnek, a klaviatúrának köszönheti), akkor Molotov nem is szeretné annyira. Simán előfordulhat például, hogy Klaus és Berta így beszélgetnek egymással: Klaus: Chatelsz velem? Berta: Meg hát!
Klaus Molotov már csak azért is szerethetné Bertát, mert úgy hívják, mint pár éve elhunyt nagymamámat. Molotov pedig nagyon szerette nagymamámat, bár nem ismerte őt személyesen, de az én nagymamámról való elbeszéléseim megérintették őt. Nagymamám szerette az embereket, én továbbra is próbálkozom, van egy listám néhány névvel, a többi rendben, jöhet. Nyilván annak idején volt bennem valami eredendő ártatlanság, úgy éreztem, képes vagyok erősen, tisztán szeretni, akartam is, nagyon, aztán nem minden úgy sikerült, ahogy helyesnek tartottam volna, volt gyűlölködés is, pedig az felesleges földi időtöltés. A szeretetet akartam élni, nem feltétlenül sikerült minden helyzetben, nem csak másokat gyűlöltem, magamat is, sőt, magamat a legjobban. Mostanában újra tanulok szeretni, élni, ha ezeket lehet egyáltalán tanulni, mintha minden úgy lenne bennem most, mint annak idején, amikor még minden rendben volt. Bizakodva, de nehéz szívvel indultam a világba, ahol találkoztam például a Feleségemmel, a Társammal, akit tudtam és tudok, akartam és akarok szeretni. Az Ő társaságában elengedem magam, és hagyom magam szeretni. Úgy, ahogy vagyok.
Mint azt az első mondatban megemlítettem már, az ember mindig jobbra számít. Nyilván jobb Molotovra számítottam. Én alkottam őt, felelős lettem érte, de bizonyos szempontból ő meg engem alkot. Formáljuk egymást, együtt alakítjuk történeteinket, közös történetünket. Azt akarom írni, hogy nyilván Molotov is jobbra számított. Talán arra, hogy jobban megírom őt, persze, még bőven írok róla a jövőben, tehát javítok helyzetünkön, illetve a megítélésemen. Igyekszem. Nem is tudom, mi vagyok én neki. Gazdatest? Nem, nem hiszem. Klaus Molotov tulajdonképpen lélek a lélekből. Újra és újra visszatér a lélekhez, amiből kiszakadt. Olyan az egész, mintha be lennék programozva, mint valami android, esetleg humanoid lennék, és Molotov az írás által (mivel az írás teremtő erő, sőt, az írás maga teremtés) örökölte volna tőlem a programot. A program neve: Embernek maradni. Pedig Molotov sohasem volt ember, írásaimban mégis leginkább arra emlékeztet. Mindenesetre Klaus tegnap kijelentette, hogy ő ember akar lenni. Szerintem Molotovval elszaladt a trójai faló, hogy ő ember akar lenni. Azóta nőtt meg az étvágya, amióta Feleségem is megismerte, és elfogadta őt, tulajdonképpen családtagként tekint rá. Mikulás napján is velünk ünnepelt. Kapott tőlem egy jó könyvet enyhe célzással a nem létező csizmájába (Philip Roth: Szellem el). Én viszont egy virgácsot kaptam tőle. Nézegettem a virgácsot, s arra gondoltam, nem voltam túl jó Molotovhoz az elmúlt években, de mindenkit bánt az élet. Molotov hozzám lépett, kivette kezemből a virgácsot, s a virgács az ő kezében egy szál rózsává változott. Felém nyújtotta. Elfogadtam, nem értettem félre, magamban mosolyogtam, s Molotov virgácsát Feleségemnek adtam. Úgy éreztem, a gyűlöletből is így lehet szeretet, az írásból meg valóság, ahogy most a virgácsból virág lett. Sőt, ennyi erővel, a csoda segítségével akár Molotov is olyan valóságos lehetne, mint bármelyikünk. Mert én egy csodát kaptam Klaustól ajándékba.
