2009. március 16., hétfő

"...MINDEN ÚT ZÁGONBA VEZET..."






Juhász Kristóf
Mariann és Marci esküvője a Péterpál templomban


Krisztus stíröl vajszínű csendben
a pár mosolyg, a pap dadog
a templomtornyon bagzó napfényt
körberöppenik angyalok.

Beleröhögök az izzadt tavaszba.

Kis, digitális paparazzi-kémgép
hős, busa fej, fekete kabát
nézem e büszke, röpködő betment
faltól falig: az örömapát.
Játszva fut bele boldog igenbe.

Nem Antonius, nem Kleopátra,
s nem Caesar itt senki sem.
Krisztus vére öltönybe bú
csiri-csuri, majd elpihen.

Sok csermely felel rá: kuncogó haver.

Sok csermely. Hűha, enyém az egyik
jaj, hogy szorít a hólyagom!
Miért nincs Uram, házadban mosdó
add, hogy kibírjam, irgalom.

Persze végül nem lett semmi baj.

Gondoltam: mondom a Miatyánk
miért ne mondanám, ha tudom
de az a húsz a százból, aki mondta
berágott volna, ha elkuncogom.

Istennek meg úgyis kábé mindegy.

Így álltunk-ültünk vajszínű csendben
Mariann, Marci, család, s a kuncogók
furcsa érzés: mi voltunk többen
aztán a misének vége volt.

Én még másnap is kortyolgattam Istent.

2009. február 21.

Nincsenek megjegyzések: