2009. december 1., kedd

BARNÁS MÁRTON: MOLOTOV VIRGÁCSA

BARNÁS MÁRTON:

Az ember mindig jobbra számít. Én pedig „mértékadó becslések” szerint is ember vagyok. Persze ez sem úgy történt, ahogy azt elképzeltem annak idején, mikor még csupán álmodoztam, esetleg úgymond „rémálmodoztam” arról, ami azóta valósággá vált, az én valóságom részévé lett. Van az az újság, ami megmondja nekem, hogy mi a véleményem, és van az a Halál és Bulvár című lap, ami azt elemzi, hogy mi a valóság, és melyik celeb melyik pirulát vette be. Amióta Klaus Molotov is celeb lett, ő mindig a kék pirulát szedi be, sőt egyszer szerzett nagyon sok pirulát (persze nem legálisan), ahogy mostanában mások nagyon sok H1N1-vakcinát lopnak, és teletömte magát a pirulákkal. Nem történt vele semmi különös, Klaus Molotov csupán megtért. Isten lett a mindene, ő pedig mindig is kedves volt Istennek. Klaus kábé egy Istennek kedves állat, mert nem ember, semmiképp sem az. Az ember én vagyok, és én vagyok Bovaryné is, ráadásul Flaubert is. De minek.

Az ábrándozás egy eléggé hátsó szándékkal közeledik az élet felé, fölé magasodik, s bizony megrontaná, ha az élet nem cselekedne váratlanul. S inkább az élet rontja meg az ábrándozást, nem pedig fordítva, ennyit tesz egy tökéletes megelőző csapás. Az újság, ami megmondja, hogy mi a véleményem, mostanában Mikulással, meg egy születendő gyermekkel foglalkozik. És természetesen Klaus Molotovval is foglalkozik, kétkolumnás interjút közöltek vele. Az interjú arról szólt, hogy telik Molotov egy napja. Milyen a celeblét, kedves Molly? Az interjú készítője csupán azt nem tudta, hogy Molotov tulajdonképpen az én szívem celebje, bennem és belőlem él, csak az utóbbi időben egy baleset folytán kilépett belőlem, s önálló életet kezdett. Jelenleg is udvarol egy Berta nevű lánynak, aki nem is létezik, tehát jól kiegészítik egymást. Még az is előfordulhat, hogy Molotov azért szereti így, ennyire Bertát, mert a lány (ha egyáltalán lány ez a haladó gondolkodású lény) nem létezik, legalábbis nem úgy, ahogy azt a többi létező gondolná. Lehet, ha Berta élne, és oly valóságos lenne, mint mondjuk e sorok írója (aki egyébként létét a virtuális térnek, a klaviatúrának köszönheti), akkor Molotov nem is szeretné annyira. Simán előfordulhat például, hogy Klaus és Berta így beszélgetnek egymással: Klaus: Chatelsz velem? Berta: Meg hát!

Klaus Molotov már csak azért is szerethetné Bertát, mert úgy hívják, mint pár éve elhunyt nagymamámat. Molotov pedig nagyon szerette nagymamámat, bár nem ismerte őt személyesen, de az én nagymamámról való elbeszéléseim megérintették őt. Nagymamám szerette az embereket, én továbbra is próbálkozom, van egy listám néhány névvel, a többi rendben, jöhet. Nyilván annak idején volt bennem valami eredendő ártatlanság, úgy éreztem, képes vagyok erősen, tisztán szeretni, akartam is, nagyon, aztán nem minden úgy sikerült, ahogy helyesnek tartottam volna, volt gyűlölködés is, pedig az felesleges földi időtöltés. A szeretetet akartam élni, nem feltétlenül sikerült minden helyzetben, nem csak másokat gyűlöltem, magamat is, sőt, magamat a legjobban. Mostanában újra tanulok szeretni, élni, ha ezeket lehet egyáltalán tanulni, mintha minden úgy lenne bennem most, mint annak idején, amikor még minden rendben volt. Bizakodva, de nehéz szívvel indultam a világba, ahol találkoztam például a Feleségemmel, a Társammal, akit tudtam és tudok, akartam és akarok szeretni. Az Ő társaságában elengedem magam, és hagyom magam szeretni. Úgy, ahogy vagyok.

Mint azt az első mondatban megemlítettem már, az ember mindig jobbra számít. Nyilván jobb Molotovra számítottam. Én alkottam őt, felelős lettem érte, de bizonyos szempontból ő meg engem alkot. Formáljuk egymást, együtt alakítjuk történeteinket, közös történetünket. Azt akarom írni, hogy nyilván Molotov is jobbra számított. Talán arra, hogy jobban megírom őt, persze, még bőven írok róla a jövőben, tehát javítok helyzetünkön, illetve a megítélésemen. Igyekszem. Nem is tudom, mi vagyok én neki. Gazdatest? Nem, nem hiszem. Klaus Molotov tulajdonképpen lélek a lélekből. Újra és újra visszatér a lélekhez, amiből kiszakadt. Olyan az egész, mintha be lennék programozva, mint valami android, esetleg humanoid lennék, és Molotov az írás által (mivel az írás teremtő erő, sőt, az írás maga teremtés) örökölte volna tőlem a programot. A program neve: Embernek maradni. Pedig Molotov sohasem volt ember, írásaimban mégis leginkább arra emlékeztet. Mindenesetre Klaus tegnap kijelentette, hogy ő ember akar lenni. Szerintem Molotovval elszaladt a trójai faló, hogy ő ember akar lenni. Azóta nőtt meg az étvágya, amióta Feleségem is megismerte, és elfogadta őt, tulajdonképpen családtagként tekint rá. Mikulás napján is velünk ünnepelt. Kapott tőlem egy jó könyvet enyhe célzással a nem létező csizmájába (Philip Roth: Szellem el). Én viszont egy virgácsot kaptam tőle. Nézegettem a virgácsot, s arra gondoltam, nem voltam túl jó Molotovhoz az elmúlt években, de mindenkit bánt az élet. Molotov hozzám lépett, kivette kezemből a virgácsot, s a virgács az ő kezében egy szál rózsává változott. Felém nyújtotta. Elfogadtam, nem értettem félre, magamban mosolyogtam, s Molotov virgácsát Feleségemnek adtam. Úgy éreztem, a gyűlöletből is így lehet szeretet, az írásból meg valóság, ahogy most a virgácsból virág lett. Sőt, ennyi erővel, a csoda segítségével akár Molotov is olyan valóságos lehetne, mint bármelyikünk. Mert én egy csodát kaptam Klaustól ajándékba.

2 megjegyzés:

Unknown írta...

Basszus!!!! Megint jó! Üdv saApu

Csemiczky Jankó írta...

Haló!

Én ezt nagyon jónak tartom, mint ahogy az írásaid zömét is, viszont szerintem rossz műfajt választasz.
Ezek a témák, karakterek, narráció,
stílus, egy regénynek a magját képezhetnék! Csak a magját, mert oda még kéne valami történet, kompozícióba rendezés, egy-két teljesen más stílus. Ezek a kiegészítő elemek valószínűleg csak a tanulható mesterdolgok, melyek tudásához nem kell tehetség, csak ügyesség, és idő!
(Vagy talán ezek is a tehetség kritériumai?)
Így is szeretem az írásaidat, de szervetlennek tartom őket, szanaszét bóklászó embereknek, akik nem jönnek össze kommunikálni egymással, csak lézengnek erre arra, és ha látok egyet, megjegyzem, jé, itt van még egy. A novella - ha nem bír akkora világgal, mint egy jó nagyregény - alacsonyabb rendű, mint a regény.
A te novelláiddal kapcsolatban úgy érzem, hogy nem egetrengetően jók novellának (a novellafüzért műfaj fából vaskarika) viszont ha összefűznéd őket, nagyszerű regényt jöhetne létre belőlük.
Persze könnyen adok tippeket, biztos nehéz lehet manapság lebilincselő regényt írni, hiszen valljuk meg, lehet egy regény nagy ívű, jó, de ha nem lebilincselő,
ha nem szórakoztató, ha nem veszi fel a versenyt szellemi izgalom terén az utolsó akciófilmmel,
vagy bármilyen filmmel, unalmas.
Én, ha lenne kapacításom rá, regényt írnék. De a legjobbat.
Most Spiró Fogság-át olvasom, és
az egész fantasztikus. Tömör gyönyörűség. De egy komponens hiányzik belőle, az, amitől például a Mester és Margarítát nem lehet letenni: hogy nem lehet letenni. Mért adja alá bárki,
aki egyebet akar írni naplónál, a már korábban felállított magas mércéknél? Persze az is lehet, hogy ilyen mércék nem léteznek már, de én akkor is szívesen olvasnék valami nagyon szerveset. Vagy társadalmi folyamatok következménye, a demokrácia velejárója, hogy minden szét van darabolódva? Ez esetben ne írj regényt! (Ezen amúgy is egyszer érdemes lenne elgondolkozni, mármint azon, hogy a 20. századba a magáról a sokezeréves társadalmi berendezkedéseket lerázó világ légköre és a művészi gondolkodás legnagyszerűbb alkotóinak, alkotásainak megszületése között milyen kapcsolat van.) Igenis azokan a hatalmas, ideges gyönyörűségeknek közük volt a világ legnagyobb vérengzéseihez.
De ezt már dönsd el te, én amúgy sem tudok regényt írni, ilyesfajta felelősségem tehát most nincs.
Neked viszont azt mondom, hogy írj regényt, legföljebb ne is 20. századi mértékkel.
És még valami! A napló-t nem arra értettem, hogy a te műveidben a naplószerűség rossz, hiszen teljesen tudatosan használt narrációs technika. Én inkább arra a különbségre próbáltam rávilágítani, az asztalfióknak írott dolgok és a többi között van.

Haló!